I. Melléklet

-Hé! Car! Nézd mit találtam! - futott le Mirlana a lépcsőn.

-Mi az? - kérdezte nyugodtan Cara.

-A naplód. Még a gimiből.

-Azta! Már azt hittem, hogy elégettem.

-Miért?

-Mert mindent leírtam benne Toni-ról.

-Arról a Toni-ról?

-Igen.

-Elolvashatom?

-Inkább felolvasom neked, nehogy olyat halj, amihez még kicsi vagy.

-Ugyan már... Két évvel vagyok fiatalabb nálad. Már rég nem vagyok szűz. Te is tudod.

-Nem erről van szó. Ez inkább lelki horror.

-Na ne csináld! Olvasd!

Kedves naplóm!

Hosszú idő után, ismét írok. Még pedig, az útról. Igazán különös dolog történt velem... de kezdjük az elején.

Csak egy hosszú, barna, frufrus lány vagyok a sok közül, semmi több. Az élettől nem várok sokat, csak egy jó munkát, egy szerető férjet, és egészséges gyerekeket. Az éltem teljesen átlagosnak mondható. Nem akarok világokat mozgatni. Az egyetlen dolog, ami kicsit hiányzik, az az osztálytársaim rokonszenve. Már négy éve a Salvadorba járok, de azóta szinte egy barátom sem volt. Már a második év után beletörődtem, és a tanulásra koncentráltam. A jegyeim, így 12.-re kiválóak lettek. Tulajdonképpen, bármelyik egyetemre felvennének. Ezzel a ténnyel, csak még jobban magamra haragítottam a hírhedt 12/B-t.
Ezért is nem akartam a ballagási kirándulásra menni.
Próbáltam meggyőzni anyát, hogy nem akarok menni, de hiába. Mégis, a hidegben várakoztam a buszra egyedül. Nemszeretek elkésni sehonnan, ezért mindig elsőnek érkezek. Mintha csak az én bosszantásomra, de mindenki más késik. Az osztály főnökünk ennek érdekében, a buszt későbbre hívja, ezért én csak többet várakozhattam. Mrs. Charles történelmet tanít nekünk, de elég gyatrán. A megvénült nő ráadásul még nem is szeret engem, és a csendes természetemet. Az óráin (és senkién) sosem beszélek, mégis ötös vagyok. Ez annyira felbosszantja, hogy a nevemre hivatkozva, plusz házit ad. Emellett tisztában vele, mindig én értem elsőnek ide. Ennek köszönhetően, még késik is.
Szokás szerint ott álltam, totyogtam a barna bőröndömmel, a hidegben.
-Maga, Miss Delevigne hihetetlen. Mindig pontos. - Jött a hang a háttérből. A szőkére melírozott, deformált hajú osztályfőnök sétált felém. Az abnormális formát, a paróka okozta, mert mindenki sejtette, az nem a saját haja.
-Köszönöm asszonyom.
-Ugyan már, vége a sulinak. Engedje már el magát! Úgy hallottam, kiválóra érettségizett, itt az ideje lazítania. Ha ezt egy tanár tanácsolja, komoly problémái lehetnek...
Kb. itt dönthettem el, bulizni fogok. Igen! Van egy hetem, hogy leigyam magam, lefeküdjek egy idegennel, és jól érezzem magam.
-Tessék, már meg is érkezett a barátnője. - Motyogta a nő, és hátra tekintett.
Egy mini lány sétált felénk.
Brünchilde Schnee. Ő az egyetlen barátom. Vészesen alacsony, virítóan narancssárga hajjal. Az egész osztály, minden tanár, és persze a járókelő idegenek is odavannak érte, aranyos modora miatt. Folyton vigyorog, mosolyog, vagy kuncog. Nála kedvesebb embert nem ismerek. Ő az egyetlen kapocs köztem, és az osztály között. Az örökmozgó lány, vihogva köszöntött minket.
-Hol a buszunk?
-Későbbre hívtam, a diákok miatt.
-Értem. - csendesedett el Bründi.
Ezután, párpercig csak bámultunk a semmibe. Mrs. Charles előtt semmiről sem lehet beszélgetni, ő maga pedig, nem kezd el beszélni. Mi ketten, már rég megfogadtuk, egy szót sem fogunk kezdeményezni, az illendő köszönésen kívül. Ez, egy komoran kellemetlen csendet szült, de mi csak nevettünk rajta.
Nemsokára a többi tanuló is megérkezett, akikhez hozzá csapódtunk. Én csak hallgattam a beszédet, míg Brünhilde lelkesen mesélt, a pakolás nehézségeivel.
Berlinbe utazunk egy hétre. Legalábbis a főváros mellé, egy táborba.
Alkohol nélkül, egy kínzó hét, vele pedig mókás nyaralás. Ahhoz képest, hogy nyár közepe van, hidegen nyirkos az idő. Reményeink szerint, legalább Berlin kecsegtet, egy kis napsütéssel.
Pár perc múlva, már majdnem mindenki megérkezett. A tömeg, táskástól, bőröndöstől, az út székén lézengett, a buszra várva, ami, már 15perce késett.
Az osztályfőnökünk előkapta idegesen a telefonját, és kiabálni kezdett vele. A hangos ricsajt mindenki hallotta.
-Hogy érti azt, hogy dugó van? Mit képzel? Csipkedje magát!- kiáltotta sopánkodva, majd lecsapta a mobilt.
Mindig is ilyen volt. Kajabált, a legkisebb fennakadás miatt is. Szegény férje, aki szintén történelmet tanít, nagyon lerozzant. Nyúzott a sok hisztérikus felkiáltástól.
A bakancsomat bámultam, mikor világossá vált, nem beszél velem senki. Bründi, a többiekkel elfoglalva, rám sem hederített. A bőrcipőn, már volt egy-két koszfolt, bár nem is csoda, hiszen már három éve ezt hordtam. Három cipőfűző, és két talp csere után is a kedvencem. A lábbelim elmélyült bámulásától, nem is figyeltem az érkező busz robogására. Csak akkor ugrottam félre, mikor a bakancsom orrától, öt centire, a busz hatalmas kerekei gurultak el. Ijedten odébb ténferegtem, felmérve a járműt.
Az egész, egy magas, kerek fémdoboz volt, feketére sötétített ablakokkal. A világos zöld festéket, egy sárga, és egy lazac csík határolta. Csillogott a tisztaságtól. Ez akkor még jobban látszott, amikor az ajtó kinyílt.
-Bocsi a késésért, de ezek a müncheni utak, rettenetesen zsúfoltak. - szólt a buszból, egy mély hang.
-A lényeg, hogy ideért... -sopánkodott a tanár - Gyerünk, felszállás!
A nő óbégatása visszatérített. Az osztály felszállt a buszra. Már Mrs. Charles is elfoglalta a helyét a busz közepén, mire én az ajtóhoz jutottam. Feloldalogtam az autó lépcsőin, és megpillantottam a volánnál ülő sofőrt.
Szőke, hosszú haja göndörödött a fején, egy világító kék szem kíséretében.
-Legközelebb, ne csak a cipődet jogosítsd fel a korlátlan figyelmeddel, vagy elüt egy másik busz. - mondta mosolyogva.
-Nem tudom, hogy ezt sértésnek, vagy figyelmeztetésnek vegyem. - borzoltam a szemöldököm. Ő csak nevetett, és felállt, hogy a felső kesztyűtartóból kivegye a GPS-t. Még pont a szemem elé akadt, a karizma. Nem is értettem, egy buszvezető, miért ennyire izmos.
Tovább sétáltam, de természetesen, csak legelöl maradt hely. Beültem az üres ülésekbe, ami pont a férfi mellett voltak.
A tanárnő előreballagott, és a mikrofont fogta a kezébe.
-Most pedig elindulunk, és az egész osztálytól, néma csendet kérek! A sofőrünk Toni Kreutz, végig velünk lesz, ezért legyetek vele kedvesek! - Rikácsolt, majd a helyére ment. A csúf magas hang, szinte már beleégett a fejembe. Négy éven át kellett hallgatnom, de most végre megszabadulok. Már csak ezt az egy hetet kell kibírnom. A baj csak az, hogy az állandó helyem, a szadista buszsofőr mellett lesz. Ennyi erővel, már az ölében is utazhatnék...
A város határáig mentünk, amíg az OF magyarázott. Egyszerre, azon kaptam magam, a vezetői ülésből, a sofőr engem bámul. A visszapillantót, pont rám szegezte. -Mit talál rajtam ennyire érdekesnek? - kérdeztem elkapva a tekintetét.
-Csak hátad mögött lévő, mintás huzatot csodálom. - mondta nyugodt hanggal.
-Bocsánat... sofőrúr.
-Ugyan... - nevetett, és az arcán látszódtak a gödröcskék. - Csak egy frufrust néztem. -Mosolygott.
-Akkor úgy fair, ha én is bámulok csak egy sofőrt.
-Azt a csak egy sofőrt, hívhatod Toninak.
Az autó kigurult München környékéről, és én elővettem egy könyvet. Miután, a beszélgetés nem tartozik a kedvenc szórakozásaim közé, az olvasással űzöm el az unalmat. Imádok olvasni. Bele is szoktam merülni, ezért nem vehettem észre, Mr. Kreutz kémlelő pillantásait, ellenben Brünivel. Oda rohant hozzám hátulról, és kitépte a könyvet a kezemből.
-Mi az?
-Gyere velem! - Rántott meg, hátrahúzva. Végig cipelt, a leghátsó sorig.
-Ez mi?
-Mi?
-Nem vetted észre, hogy végig bámult?
-Ki? - förmedtem a vörös tündérkére.
-Mr. Toni.
-Olvastam... még jó, hogy nem vettem észre.
-Szerintem oda van érted a vén pali.- vigyorgott rám hevesen.
-Ugyan... mikor érdekeltem én bárkit is?
-Ez az elmélet, most megdőlni látszik.
-Ugyan, egy olyan öreg pacák, aki csak ennyire vitte, nem számít valakinek. - Mormoltam, ránézve.
-Kőszívű vagy... - förmedt rám Brünchilde.
Én, érezve a kellemetlen társaságom, vissza mentem. Az ülésemen, a könyvem feküdt, természetesen becsukva, könyvjelző nélkül.
-Na de jó... Kereshetem meg, hogy hol tartottam. - Förmedtem, szegény könyvre. Az elöl ülő sofőr, hátra tekintett.
-Ez akkor a legrosszabb, ha 1200 oldalas a könyv. - mosolygott.
-Elnézést, de nem tudom elképzelni, ahogy olyan hosszú könyvet olvasna.
-Hát, ezt megjegyeztem. -mormogott - Ha legközelebb az út közepén bámulod a cipődet, nem leszek olyan pontos.
Én, elnevettem magam, mikor az eszembe jutott, tényleg a lehető legrosszabb helyen álltam. Mr. Kreutz elvigyorodott, látva, megnevettetett.
A hisztis tanárnő rontott előre, csámpás lábaival. Rákezdte a visongást:
-A legközelebbi megállónál, - hadarta, de közben, Mr. Toni utánozta a nő beszédét, meglehetősen meggyőzően, amitől kitört belőlem a nevetés, de ő csak folytatta. - legyen szíves megállni. Siessen, és parkoljon le.
Én, egyre csak kuncogtam, a visszapillantót bámulva. A műsor tetőpontja, az volt, amikor rám förmedt.
-Maga meg mit nevetgél?
-Bocsánat, csak humoros a könyv.
-Rendben. - ripacskodott.
Az autó, hamarosan lefordult az autópályáról, egyenesen egy benzinkút épülethez.
A megállás pillanatában úgy éreztem émelygek, ezért ha nem is mosdóba, de bemegyek. Leszálltam az autóról, és ezt a tevékenységemet, a sofőr, felajzott tekintettek kísérte.
Ezt most már a többi ember is észrevette, rajtam, és Mrs. Charleson kívül.
Szerencsémre, az épület, egy nagyobb boltot is tárolt. Egyedül odasétáltam, majd fürkészni kezdtem a műveket. A vörös polcot, szépirodalmi, ifjúsági, és még sok-sok féle írás borította.
Elmélyülten mértem fel, az egészet.
-Látom, szeretsz olvasni. - Szólt egy ismerős hang hátulról.
-Nem nagy felfedezés. - válaszoltam, nevetve.
-Ki a kedvenc íród?
-Megosztottan versengenek, ezért a címért.
-Ó. Én Sheakspeare szavazok.
-Na, és szegény Szofoklész?
Mr. Kreutz lelkesen nevetni kezdett.
-Mit olvastál tőlük?
-Szinte mindent.
-Lehet egy irodalmi jellegű kérdésem? - nézett rám, az ijesztően kék szempár.
-Persze.
-Megveted Jon Macbethet?
-Még, hogy megvetem?! - kiáltottam, felháborodva. A sofőr oldalra nézett, mintha rosszat mondtam volna, de én még nem fejeztem be. - Kedvelem! - a férfi mosolya visszaugrott arcára.
-Ugye?! - emelte fel, izmos kezeit.
-Óriási sztereotípia, hogy bünös. Ő nem tehet semmiről.
-Ráadásul, a gyengébb iskolákban, még rosszul is tanítják.
-Igen! Persze a nyafogós feleségét, "jó"-nak titulálják. - Magyaráztam, és utána egymásra nevettünk. Mélyen a szemembe nézett, és tekintete a csontjaimig

hatolt. A szemezésünket, hamarosan a vén történelemtanár szakította félbe.
-Indulhatunk! - Intett, és visszaszálltunk a buszba. Az út további részében, a visszapillantót rám szegezte, és tekintetével engem fürkészett. Én persze könyvembe bújva, próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre. Izgalmas játéknak bizonyult. Néha, csak nevettem egyet , és a pillantása rögtön rám irányult. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmiben lesz részem. Hirtelen, egészen remegni kezdtem, ahogy éreztem, a tekintetet. Izzadni kezdett a kezem, és a könyvre koncentrálás, már lehetetlenek tűnt. Először éltemben, valami tiltottat szeretnék, hihetetlen.
Éreztem, ahogy a busz fékezni kezd.
A gondolkodás alatt nem is láttam, már beértünk Berlinbe.
Megálltunk, és mindenki a tábor helyszínére pillantott. A fehér ház, unalmas, és egy színű, míg a mögötte lévő tűzrakóhely, a játszótérrel izgalmasnak bizonyult.
-Gyerekek! A megbeszéltek szerint osszátok be a szobákat! - Rikácsolta a rozzant nő, ezzel utalva a beszámolóról. Egy köteg, húsz oldalas értesítő. Minden teljesen részletezve. Az osztályból alig páran olvasták át.
A csomagokat cipelve, a kissebb tömeg elindult a szobák felé. Az épület belülről szimmetrikusan rendezett, szintén fehérre volt mázolva. A bőröndök cipelését, a szobák betelepítése követte. A rövidke lépcső után, beléptem a 118-as helyiségbe. Oldalról sárga szín ölelt körül. Az ágyak huzatjai zöldek, a szekrény pedig, fenyő barna voltak. Ledobtam a nehéz táskát, és ráugrottam a takaróra. Kinyújtottam a kezeimet, majd, csak leraxáltam.
A híres papír szerint, egyedül kaptam, egy kétágyas szobát. Legalábbis, akit mellém osztottak, már az elején leszögezte, ő aztán nem lesz velem összezárva.
Nem is haragszom érte. Az udvariassági kedvességet, jól tudom, de egy határt nem lépek át. Azt aki mélységesen megvet, nem fogom non-stop kiszolgálni.
-Hé! - hallatszott egy férfi hang a folyosóról. Gyorsan felülve néztem ki az ajtón.
-Ez az én szobám. - Fordult felém Mr. Kreutz.
-Nem, ez az enyém. - védekeztem.
-Kaptam egy részletes tájékoztatót, miszerint a 118. az én szobám. - oktatott ki, lazán.
Mérgesen felálltam, és előkapartam a papíromat.
Jobban megnézve, tényleg tévedtem. A 119-essel kevertem. Mérgesen feldobtam magam, és megsimítottam az eddig ferdén álló hajamat.
A borzos ábrázatomon, nagyot vigyorgott, mire én összehúzott szemekkel néztem rám. Egyre csak nevetni kezdett. Morcosan kisétáltam, és a szomszéd szoba felé vettem az irányt.
Elbaktattam az ajtóig, ami vészesen jelezte, ez echte az én helyem. Az elém táruló látvány pedig, biztossá tette. A repedezett fehér fal, a sima fehér ágynemű, a rozzant szekrény társaságában bizonygatták, nem érek annyit, mint a buszsofőr. Elszomorító, de már megszoktam. Végig dolgoztam, mind a 4 évet. Éjjeleken át tartó tanulások, és napokon át tartó házidolgozatok... és ennyi. Nem mintha elismerésre várnék, de ez relatív. Nem azért csináltam, mert akartam volna, vagy szerettem volna, csak unalmamban. Ha már nem kötött le a társasági élet, logikus, hogy a tanulás maradt.
A két ágy, összenyomorodva állt. Ledobtam az egyikre a táskám, ami a rázuhanó súlyra, nagy recsegéssel válaszolt.

Ez a férfi vonz. Nem tudom, még magam sem hogyan, de hív mindene.

-Csak az utolsó két mondatban tudlak felfedezni. - kuncogott Lana.

-Csitt. Tudod, hogy azóta megváltoztam.

-Igen, de gyerünk folytasd!

-Oké...