Fejezetek

• Car - Első fejezet

Car - Első fejezet

Car

-Ajj... Békén hagynál már? Már elegem van belőled.- fogta a fejét idegesen.

-Hogy mondhatsz ilyet? - förmedt rá, a híresség.

-Így.- kiáltott a lány. A színész megragadta a kezét, és megszorította.

-Te is nagyon jól tudod, hogy nagyobb a rajongó táborom, mint neked. Többet is keresek. A menedzserem szerint tökéletes páros lennénk.

-Leszarom a hülye menedzsered, veled együtt. Én nem a hírnévre megyek, és nem olyan pasim lesz, akit csak a hírneve, és a micsodája érdekel. - kihúzta a szorításból a kezét, és faképnél hagyta.

-Ribi... -suttogta Zac.

Cara gyorsan beszállt a limuzinba, majd kifújta magát. A bent ülő hölgy, már elővette a papírt és a tollat.

-Kezdhetjük?

-De... hát az előbb az Zac Ef... Igen.

-Rendben, maga ugye az egyik feltörekvő netes újságnál dolgozik, csak mert akkor úgy válaszolok.

-H-hogy érted? - dadogott csodálkozva.

-Szépen beszélek aránylag, ha fontos cikk lesz, de egy nagyobb újságnak káromkodhatok orrba-szájba.

A riporter nagyot kuncogott, pedig a modell komolyan beszélt.

-Akkor feltenném az első kérdést... Mesélnél nekem arról, ki is az a Cara Delevigne? Hogy kerültél oda, ahol most vagy.

-Cara Delevigne... Hmm.. Nem tudom ki is az, de csodálatosan szép neve van. Viccet félretéve, egy átlagos lány voltam, egészen 6 éves koromig. Amikor iskolába kezdtem járni, sokan csúfoltak, meg ilyenek, de aztán nem érdekeltek. Nagyon fiús, különc lány voltam. Időm 100%-át a fiúkkal töltöttem. Mindenki csodálatára, a gimire kiszépültem, és akkor már nem csak fociztam a fiúkkal. Hirtelen felfedeztek, és először csak kis boltoknak, ruha üzleteknek modellkedtem, és BUMMM. Azon kaptam magam, hogy a Chanel-nél dolgozom.

-Kiskorodban nem álmodtál ilyen hírességről?

-Nem igazán... Azon voltam, hogy kitűnjek.

-Ez sikerült.

-Igen.

-Mit gondolsz, mi tesz különlegessé, a többi modelltől, a szemöldöködet leszámítva?

-A másik szemöldököm. Nem egyébként mindig is kicsit lázadóbb, mocskosabb szájú voltam... Meg persze bulizósabb lázadósabb, ilyenek.

-Mi a véleményed a komoly dolgokról, mint a halál, és az élet.

-Nem tartom magam, annyira bölcsnek, hogy ezeket meg tudjam ítélni. A világ annyira nyitott előttem... el is vakít.

-Most azok, akik nem kedvelnek, elbújhatnak egy nagy kő alá, mert ez gyönyörű válasz volt.

-Köszönöm.

-Milyen terveid vannak a jövőre?

-Továbbra is modellkedni szeretnék, és ennyi. Azt csinálni, amit szeretek.

-Beavatsz pár dologba, amin most dolgozol?

-Jelenleg, itt Brazíliában Spa-ban, a Forma 1 arca leszek, és egy egy éves szerződés is kötöttem a sport ág vezetőivel. El kell látogatnom néhány futamra, szóval ez az év csupa utazgatás lesz.

-Szereted a F1-et?

-Igen, apukám is imádta, úgyhogy én is megkedveltem, de már régóta nem volt rá időm.

-Szerinted, hogyan fognak köszönteni az új munkatársaid, a pilóták?

-Nem számítok semmi nagy bulira, talán néhány sör, és kész.

-Mondanál pár szót a magánéletedről?

-Legyen. Jelenleg szabad vagyok, de szeretek a mának élni. Mondjuk a nagy utazgatás miatt, tartós kapcsolatot nem nagyon tervezek.

-Köszönöm az interjút.

-Én köszönöm.

Az újságíró letette a diktafont, és pakolni kezdett.

-Már is végeztünk? - kérdezte Cara.

-Igen, csak ennyire volt időnk.

-Sajnálom, hogy csak ennyire jutotta.

-Semmi baj, én köszönöm, hogy időt szakított rám.

A fekete kocsi, egészen az épület bejáratáig ment, ahol is a két nő kezet rázott, és elköszönt. A modell, már kívülről fújta az ugyanolyan jellegtelen udvariaskodásokat, amik az életének minden napján körülvették. Már az ajtóból hallani lehetett a zajt hallani. Kellemes zene töltötte fel, az éppen táncra tervezett fogadó termet.

-Megérkeztem! -kiáltotta a folyosón, mire az ajtó kinyílt, és a sorba álló pilóták köszöntötték, tapssal.

Az egyik nő, gyorsan megiramodott, majd mikrofonnal a kezében hadonászni kezdett.

-Az egész Forma 1-es sportág képviselői nevében köszöntelek itt nálunk, és kívánunk kellemes munkát. Szerencsések lehetünk, hogy egy ilyen szép hölgyemény reklámozza majd, szeretett sportágunkat. - mondta hivatalosan.

-Sziasztok! - kapta ki a nő kezéből a mikrofont – Cara Delevigne vagyok, bár ezt úgy is mindenki tudja. - suttogta szarkaztikusan, rá pedig nevetés következett. - Szóval nagy megtiszteltetés, hogy ilyen sármos, és jól vezető férfiak mellett – mutatott a pilótákra – pózolhatok. Mégis tudjátok, hogy kivagyok, és szolgáljatok ki piával.

A kis beszédet kacagás követte, és egy jóképű férfi egy pohár pezsgővel.

-Nahát?! Csak nem a híres Fernando Alonso szánt meg?

-Én, inkább hírhedtnek mondanám.

-Ha már az alkohol addikciómat is enyhítetted, megtennéd, hogy megmutatod a terepet?

-Legyen. - rakta le a poharát az asztalra, majd hátra dőlt – a fontosabb tudnivalók, hogy mindenki utál, mindenkit.

-A modellek is rühellik egymást, jószerivel...

-Szóval minden pilótának van egy „testvére”, de ez csak külsőség, igazából nem jönnek igazán ki. Mindenki beszél angolul, de gondolom Sebastian-al és a két Nico-val jobban ki fogtok jönni. Ők picit összetartóbbak. Viszont, ha komolyabban bandázni akarsz a ferrarisokat kell keresned, én és a kis Felipinho vagyunk a legjobb arcok.

-Kicsit sem egoista.

-Hé! - röhögött a spanyol – Most mondja azt, hogy csak engme bírj?

-Mit szólsz, a kis Esteban-hoz?

-Te is észrevetted?

-Kiszúrja a szemem.

-Hát igen... ő nem egy csajozós alkat... - suttogta halkan.

A mexikói pilóta szűk farmert, és fodros inget viselt, ami a nadrággal egyetemben, két számmal kisebb volt rá. A kezeit fürgén hajlította a derekához, és szinte pucsító állásban támasztotta a falat. Közben kisujját kiemelve tartotta a martinijét, és egy kopasz fekete férfivel beszélgetett.

Cara tekintete azonban, hamar az ajtóra szegeződött. Egy alacsony férfi lépett be sietve, majd a bárpultot megcélozva oda sietett. Mire odaért, egy ősz öreg pasas ott várta, és megdorgálóan hadonászott felé.

-Ki az, az ősz krapek?

-Ő a Ferrari igazgatója.

-Értem.

Közben a fess férfi egy rövid italt kért és gyorsan le is hajtotta. Ahogy a pohár kiürült, a vén pacák is lelépett, miután megpaskolta a másik hátát, aki pedig Car felé vette az irányt.

-Nando!

-Igen? Válaszolt a spanyol.

-Azt mondtad tízkor kezdődik.

-Reggel tízre gondoltam... Megbeszélés is volt. Csak nem azt hitted megússzuk egy szimpla itallal?

-De... nézett a földre.

-Tényleg, Cara bemutatom Felipe-t. Cara? - nézett a lányra, aki fuldokolt a nevetéstől.

-Mi az? - folytatta Fernando, de a modell majdnem a földön fetrengett.

-N-neked k-komolyan – nyögte ki dadogva – az a beceneved, hogy „Nando”?

-Igen, mi a baj vele?

-Semmi, semmi. - kuncogott még mindig.

-Szóval ő itt Felipe.

-Ne haragudj! - kért elnézést a lány, és ránézett a pilótára, aki hatalmas, barna szemeit rá szegezte, de nem válaszolt, csak valami félénk mosolyszerűt csinált.

-Te nem beszélsz?

-Há...- próbált volna válaszolni, de Alonso közbevágott.

-Csak keveset.

-Akkor, már értem miért vagytok jóban. Szegény Felipe-nek hallgatnia kell a dumádat, egész nap.

Cara, és Fernando felnevettek, de a Massa, ismét csak valami vigyorgásszerű dolgot csinált.

-Hé! - lépett közelebb egy szőke pasas, fura akcentussal – Nando! Be sem mutatsz ennek a gyönyörűségnek?

-Ne haragudj Sebastian. Cara, ő itt Seb.

-Nagyon örülök.

-Sintén. - csókolt kezet, mire Car elkezdett bandzsítani, amit csak Felipe látott, és el is nevette magát, mire a két nőcsábász felkapta a fejét. A pilóta gyorsan a szája elő emelte a kezét, és oldalra nézett.

-Na és mond Cara, miért ezekkel az udvariatlan fráterekkel csevegsz?

-Az az igazság, hogy éppen pasizok. - mondta szarkasztikusan, erre mindenki elnevette magát, pedig a teremben nem volt olyan férfi, aki nem tett volna eleget, ennek a kijelentésnek.

-Na és ki a szerencsés?

-Hát..

-Őszintén! - szólt közbe Alonso – Ki az, akivel a legszívesebben lelépnél.

-Őszintén? - kérdezte a lány.

-Igen! - vágta rá a német.

-Felipe. - nézett a pilótára, aki teljesen ledöbbenve állt előtte, és nem is mozdult, mintha meg állt volna a világ.

-Ez komoly?

-Teljesen.

-Váó... Tényleg igaz rólad, hogy válogatós vagy. - tette hozzá Sebastian, majd hátrafordult, mert egy pacák a fülébe súgott.

-Bocsássatok meg. Cara, örülök, hogy megismerhetlek, remélem még találkozunk. - mondta elfordulva.

-Én is. - mondta utána.

Miután teljesen eltűnt, Alonso rögtön kinyögte:

-Hogy ez mekkora farok... - suttogta, majd a modell felé fordult – Bezzeg az ő becenevén nem kaptál röhögőgörcsöt.

-Ne haragudj, de nem bírtam ki. - kuncogott.

-Tényleg, neked mi a beceneved.

-Nagyon illik ide, ugyanis néhányan, Car-nak szoktak szólítani.

-Ez, egy nagyon laza név. - suttogta Felipe.

-Köszönöm. - mosolygott a lány.

Alonso oda se hederítve, elfordult, majd így szólt:

-Hozok még piát.

Cara megvárta amíg eltűnik, majd megragadta a mellette álldogáló pilóta kezét, és magával rántotta.

-M-mit csinálsz?

-Elbújok. Kérlek mond meg merre van a lelátó!

Massa megállt, majd elmutogatta az irányt, de mire belefeledkezett a magyarázásba, a modell már megint a karját húzta. Egészen elrángatta a kilátóig.

-Ez nagyon nem kéne... - mormolta a férfi.

-Nyugi! Még sosem találkoztam ennyire beszari emberrel. Ülj le mellém.

Felipe beadva a derekát lehuppant.

-Te nem tudsz, vagy nem akarsz beszélni?

-Csak mire átgondolom, hogy mit akarok mondani, már valaki beelőzött.

-Szeretem az ilyen embereket, mint te.

-Miért?

-Különlegesek vagytok. Nem pofáztok bele mindenbe, de ha megszólaltok, baromi bölcset mondotok.

-...

-Néha... én is ilyen szeretnék lenni, de olyankor, már nagyon régóta nem ittam. - röhögött, mire a férfi is elvigyorodott. - Várj! Te most mosolyogtál! Jól áll. Gyakrabban kéne mosolyognod.

A lány felállt, és kimászott a korlátra, hogy jobban szétnézhessen.

-VÁRJ!

A pilóta gyorsan felugrott, hogy megfogja, de késő volt. A lány lezuhant két métert a puha fűre, és hangos nevetésbe kezdett. Felipe hamar utána ugrott, és oda kuporgott hozzá.

-Jól vagy?

-T -t-teljesen. - erőszakolta ki magából fulladozva a röhögéstől.

-Ezen mi olyan vicces, ha rosszul estél volna...

-Azon röhögök, hogy leestem. Szerencsétlen vagyok. Te miért nem röhögsz?

-...

A lány gyorsan felült, és a fölé hajoló Felipinho nagy, barna szemeibe nézett.

-Mostantól én leszek a mentorod.

-M-mi?

-Megtanítalak a pillanatnak élni. Az életnek minden egyes pillanatát élvezni kell, főleg egy Forma 1-es pilótának, aki nap, mint nap kockáztatja az életét.

Mellékletek

• I. Melléklet

I. Melléklet

-Hé! Car! Nézd mit találtam! - futott le Mirlana a lépcsőn.

-Mi az? - kérdezte nyugodtan Cara.

-A naplód. Még a gimiből.

-Azta! Már azt hittem, hogy elégettem.

-Miért?

-Mert mindent leírtam benne Toni-ról.

-Arról a Toni-ról?

-Igen.

-Elolvashatom?

-Inkább felolvasom neked, nehogy olyat halj, amihez még kicsi vagy.

-Ugyan már... Két évvel vagyok fiatalabb nálad. Már rég nem vagyok szűz. Te is tudod.

-Nem erről van szó. Ez inkább lelki horror.

-Na ne csináld! Olvasd!

Kedves naplóm!

Hosszú idő után, ismét írok. Még pedig, az útról. Igazán különös dolog történt velem... de kezdjük az elején.

Csak egy hosszú, barna, frufrus lány vagyok a sok közül, semmi több. Az élettől nem várok sokat, csak egy jó munkát, egy szerető férjet, és egészséges gyerekeket. Az éltem teljesen átlagosnak mondható. Nem akarok világokat mozgatni. Az egyetlen dolog, ami kicsit hiányzik, az az osztálytársaim rokonszenve. Már négy éve a Salvadorba járok, de azóta szinte egy barátom sem volt. Már a második év után beletörődtem, és a tanulásra koncentráltam. A jegyeim, így 12.-re kiválóak lettek. Tulajdonképpen, bármelyik egyetemre felvennének. Ezzel a ténnyel, csak még jobban magamra haragítottam a hírhedt 12/B-t.
Ezért is nem akartam a ballagási kirándulásra menni.
Próbáltam meggyőzni anyát, hogy nem akarok menni, de hiába. Mégis, a hidegben várakoztam a buszra egyedül. Nemszeretek elkésni sehonnan, ezért mindig elsőnek érkezek. Mintha csak az én bosszantásomra, de mindenki más késik. Az osztály főnökünk ennek érdekében, a buszt későbbre hívja, ezért én csak többet várakozhattam. Mrs. Charles történelmet tanít nekünk, de elég gyatrán. A megvénült nő ráadásul még nem is szeret engem, és a csendes természetemet. Az óráin (és senkién) sosem beszélek, mégis ötös vagyok. Ez annyira felbosszantja, hogy a nevemre hivatkozva, plusz házit ad. Emellett tisztában vele, mindig én értem elsőnek ide. Ennek köszönhetően, még késik is.
Szokás szerint ott álltam, totyogtam a barna bőröndömmel, a hidegben.
-Maga, Miss Delevigne hihetetlen. Mindig pontos. - Jött a hang a háttérből. A szőkére melírozott, deformált hajú osztályfőnök sétált felém. Az abnormális formát, a paróka okozta, mert mindenki sejtette, az nem a saját haja.
-Köszönöm asszonyom.
-Ugyan már, vége a sulinak. Engedje már el magát! Úgy hallottam, kiválóra érettségizett, itt az ideje lazítania. Ha ezt egy tanár tanácsolja, komoly problémái lehetnek...
Kb. itt dönthettem el, bulizni fogok. Igen! Van egy hetem, hogy leigyam magam, lefeküdjek egy idegennel, és jól érezzem magam.
-Tessék, már meg is érkezett a barátnője. - Motyogta a nő, és hátra tekintett.
Egy mini lány sétált felénk.
Brünchilde Schnee. Ő az egyetlen barátom. Vészesen alacsony, virítóan narancssárga hajjal. Az egész osztály, minden tanár, és persze a járókelő idegenek is odavannak érte, aranyos modora miatt. Folyton vigyorog, mosolyog, vagy kuncog. Nála kedvesebb embert nem ismerek. Ő az egyetlen kapocs köztem, és az osztály között. Az örökmozgó lány, vihogva köszöntött minket.
-Hol a buszunk?
-Későbbre hívtam, a diákok miatt.
-Értem. - csendesedett el Bründi.
Ezután, párpercig csak bámultunk a semmibe. Mrs. Charles előtt semmiről sem lehet beszélgetni, ő maga pedig, nem kezd el beszélni. Mi ketten, már rég megfogadtuk, egy szót sem fogunk kezdeményezni, az illendő köszönésen kívül. Ez, egy komoran kellemetlen csendet szült, de mi csak nevettünk rajta.
Nemsokára a többi tanuló is megérkezett, akikhez hozzá csapódtunk. Én csak hallgattam a beszédet, míg Brünhilde lelkesen mesélt, a pakolás nehézségeivel.
Berlinbe utazunk egy hétre. Legalábbis a főváros mellé, egy táborba.
Alkohol nélkül, egy kínzó hét, vele pedig mókás nyaralás. Ahhoz képest, hogy nyár közepe van, hidegen nyirkos az idő. Reményeink szerint, legalább Berlin kecsegtet, egy kis napsütéssel.
Pár perc múlva, már majdnem mindenki megérkezett. A tömeg, táskástól, bőröndöstől, az út székén lézengett, a buszra várva, ami, már 15perce késett.
Az osztályfőnökünk előkapta idegesen a telefonját, és kiabálni kezdett vele. A hangos ricsajt mindenki hallotta.
-Hogy érti azt, hogy dugó van? Mit képzel? Csipkedje magát!- kiáltotta sopánkodva, majd lecsapta a mobilt.
Mindig is ilyen volt. Kajabált, a legkisebb fennakadás miatt is. Szegény férje, aki szintén történelmet tanít, nagyon lerozzant. Nyúzott a sok hisztérikus felkiáltástól.
A bakancsomat bámultam, mikor világossá vált, nem beszél velem senki. Bründi, a többiekkel elfoglalva, rám sem hederített. A bőrcipőn, már volt egy-két koszfolt, bár nem is csoda, hiszen már három éve ezt hordtam. Három cipőfűző, és két talp csere után is a kedvencem. A lábbelim elmélyült bámulásától, nem is figyeltem az érkező busz robogására. Csak akkor ugrottam félre, mikor a bakancsom orrától, öt centire, a busz hatalmas kerekei gurultak el. Ijedten odébb ténferegtem, felmérve a járműt.
Az egész, egy magas, kerek fémdoboz volt, feketére sötétített ablakokkal. A világos zöld festéket, egy sárga, és egy lazac csík határolta. Csillogott a tisztaságtól. Ez akkor még jobban látszott, amikor az ajtó kinyílt.
-Bocsi a késésért, de ezek a müncheni utak, rettenetesen zsúfoltak. - szólt a buszból, egy mély hang.
-A lényeg, hogy ideért... -sopánkodott a tanár - Gyerünk, felszállás!
A nő óbégatása visszatérített. Az osztály felszállt a buszra. Már Mrs. Charles is elfoglalta a helyét a busz közepén, mire én az ajtóhoz jutottam. Feloldalogtam az autó lépcsőin, és megpillantottam a volánnál ülő sofőrt.
Szőke, hosszú haja göndörödött a fején, egy világító kék szem kíséretében.
-Legközelebb, ne csak a cipődet jogosítsd fel a korlátlan figyelmeddel, vagy elüt egy másik busz. - mondta mosolyogva.
-Nem tudom, hogy ezt sértésnek, vagy figyelmeztetésnek vegyem. - borzoltam a szemöldököm. Ő csak nevetett, és felállt, hogy a felső kesztyűtartóból kivegye a GPS-t. Még pont a szemem elé akadt, a karizma. Nem is értettem, egy buszvezető, miért ennyire izmos.
Tovább sétáltam, de természetesen, csak legelöl maradt hely. Beültem az üres ülésekbe, ami pont a férfi mellett voltak.
A tanárnő előreballagott, és a mikrofont fogta a kezébe.
-Most pedig elindulunk, és az egész osztálytól, néma csendet kérek! A sofőrünk Toni Kreutz, végig velünk lesz, ezért legyetek vele kedvesek! - Rikácsolt, majd a helyére ment. A csúf magas hang, szinte már beleégett a fejembe. Négy éven át kellett hallgatnom, de most végre megszabadulok. Már csak ezt az egy hetet kell kibírnom. A baj csak az, hogy az állandó helyem, a szadista buszsofőr mellett lesz. Ennyi erővel, már az ölében is utazhatnék...
A város határáig mentünk, amíg az OF magyarázott. Egyszerre, azon kaptam magam, a vezetői ülésből, a sofőr engem bámul. A visszapillantót, pont rám szegezte. -Mit talál rajtam ennyire érdekesnek? - kérdeztem elkapva a tekintetét.
-Csak hátad mögött lévő, mintás huzatot csodálom. - mondta nyugodt hanggal.
-Bocsánat... sofőrúr.
-Ugyan... - nevetett, és az arcán látszódtak a gödröcskék. - Csak egy frufrust néztem. -Mosolygott.
-Akkor úgy fair, ha én is bámulok csak egy sofőrt.
-Azt a csak egy sofőrt, hívhatod Toninak.
Az autó kigurult München környékéről, és én elővettem egy könyvet. Miután, a beszélgetés nem tartozik a kedvenc szórakozásaim közé, az olvasással űzöm el az unalmat. Imádok olvasni. Bele is szoktam merülni, ezért nem vehettem észre, Mr. Kreutz kémlelő pillantásait, ellenben Brünivel. Oda rohant hozzám hátulról, és kitépte a könyvet a kezemből.
-Mi az?
-Gyere velem! - Rántott meg, hátrahúzva. Végig cipelt, a leghátsó sorig.
-Ez mi?
-Mi?
-Nem vetted észre, hogy végig bámult?
-Ki? - förmedtem a vörös tündérkére.
-Mr. Toni.
-Olvastam... még jó, hogy nem vettem észre.
-Szerintem oda van érted a vén pali.- vigyorgott rám hevesen.
-Ugyan... mikor érdekeltem én bárkit is?
-Ez az elmélet, most megdőlni látszik.
-Ugyan, egy olyan öreg pacák, aki csak ennyire vitte, nem számít valakinek. - Mormoltam, ránézve.
-Kőszívű vagy... - förmedt rám Brünchilde.
Én, érezve a kellemetlen társaságom, vissza mentem. Az ülésemen, a könyvem feküdt, természetesen becsukva, könyvjelző nélkül.
-Na de jó... Kereshetem meg, hogy hol tartottam. - Förmedtem, szegény könyvre. Az elöl ülő sofőr, hátra tekintett.
-Ez akkor a legrosszabb, ha 1200 oldalas a könyv. - mosolygott.
-Elnézést, de nem tudom elképzelni, ahogy olyan hosszú könyvet olvasna.
-Hát, ezt megjegyeztem. -mormogott - Ha legközelebb az út közepén bámulod a cipődet, nem leszek olyan pontos.
Én, elnevettem magam, mikor az eszembe jutott, tényleg a lehető legrosszabb helyen álltam. Mr. Kreutz elvigyorodott, látva, megnevettetett.
A hisztis tanárnő rontott előre, csámpás lábaival. Rákezdte a visongást:
-A legközelebbi megállónál, - hadarta, de közben, Mr. Toni utánozta a nő beszédét, meglehetősen meggyőzően, amitől kitört belőlem a nevetés, de ő csak folytatta. - legyen szíves megállni. Siessen, és parkoljon le.
Én, egyre csak kuncogtam, a visszapillantót bámulva. A műsor tetőpontja, az volt, amikor rám förmedt.
-Maga meg mit nevetgél?
-Bocsánat, csak humoros a könyv.
-Rendben. - ripacskodott.
Az autó, hamarosan lefordult az autópályáról, egyenesen egy benzinkút épülethez.
A megállás pillanatában úgy éreztem émelygek, ezért ha nem is mosdóba, de bemegyek. Leszálltam az autóról, és ezt a tevékenységemet, a sofőr, felajzott tekintettek kísérte.
Ezt most már a többi ember is észrevette, rajtam, és Mrs. Charleson kívül.
Szerencsémre, az épület, egy nagyobb boltot is tárolt. Egyedül odasétáltam, majd fürkészni kezdtem a műveket. A vörös polcot, szépirodalmi, ifjúsági, és még sok-sok féle írás borította.
Elmélyülten mértem fel, az egészet.
-Látom, szeretsz olvasni. - Szólt egy ismerős hang hátulról.
-Nem nagy felfedezés. - válaszoltam, nevetve.
-Ki a kedvenc íród?
-Megosztottan versengenek, ezért a címért.
-Ó. Én Sheakspeare szavazok.
-Na, és szegény Szofoklész?
Mr. Kreutz lelkesen nevetni kezdett.
-Mit olvastál tőlük?
-Szinte mindent.
-Lehet egy irodalmi jellegű kérdésem? - nézett rám, az ijesztően kék szempár.
-Persze.
-Megveted Jon Macbethet?
-Még, hogy megvetem?! - kiáltottam, felháborodva. A sofőr oldalra nézett, mintha rosszat mondtam volna, de én még nem fejeztem be. - Kedvelem! - a férfi mosolya visszaugrott arcára.
-Ugye?! - emelte fel, izmos kezeit.
-Óriási sztereotípia, hogy bünös. Ő nem tehet semmiről.
-Ráadásul, a gyengébb iskolákban, még rosszul is tanítják.
-Igen! Persze a nyafogós feleségét, "jó"-nak titulálják. - Magyaráztam, és utána egymásra nevettünk. Mélyen a szemembe nézett, és tekintete a csontjaimig

hatolt. A szemezésünket, hamarosan a vén történelemtanár szakította félbe.
-Indulhatunk! - Intett, és visszaszálltunk a buszba. Az út további részében, a visszapillantót rám szegezte, és tekintetével engem fürkészett. Én persze könyvembe bújva, próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre. Izgalmas játéknak bizonyult. Néha, csak nevettem egyet , és a pillantása rögtön rám irányult. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmiben lesz részem. Hirtelen, egészen remegni kezdtem, ahogy éreztem, a tekintetet. Izzadni kezdett a kezem, és a könyvre koncentrálás, már lehetetlenek tűnt. Először éltemben, valami tiltottat szeretnék, hihetetlen.
Éreztem, ahogy a busz fékezni kezd.
A gondolkodás alatt nem is láttam, már beértünk Berlinbe.
Megálltunk, és mindenki a tábor helyszínére pillantott. A fehér ház, unalmas, és egy színű, míg a mögötte lévő tűzrakóhely, a játszótérrel izgalmasnak bizonyult.
-Gyerekek! A megbeszéltek szerint osszátok be a szobákat! - Rikácsolta a rozzant nő, ezzel utalva a beszámolóról. Egy köteg, húsz oldalas értesítő. Minden teljesen részletezve. Az osztályból alig páran olvasták át.
A csomagokat cipelve, a kissebb tömeg elindult a szobák felé. Az épület belülről szimmetrikusan rendezett, szintén fehérre volt mázolva. A bőröndök cipelését, a szobák betelepítése követte. A rövidke lépcső után, beléptem a 118-as helyiségbe. Oldalról sárga szín ölelt körül. Az ágyak huzatjai zöldek, a szekrény pedig, fenyő barna voltak. Ledobtam a nehéz táskát, és ráugrottam a takaróra. Kinyújtottam a kezeimet, majd, csak leraxáltam.
A híres papír szerint, egyedül kaptam, egy kétágyas szobát. Legalábbis, akit mellém osztottak, már az elején leszögezte, ő aztán nem lesz velem összezárva.
Nem is haragszom érte. Az udvariassági kedvességet, jól tudom, de egy határt nem lépek át. Azt aki mélységesen megvet, nem fogom non-stop kiszolgálni.
-Hé! - hallatszott egy férfi hang a folyosóról. Gyorsan felülve néztem ki az ajtón.
-Ez az én szobám. - Fordult felém Mr. Kreutz.
-Nem, ez az enyém. - védekeztem.
-Kaptam egy részletes tájékoztatót, miszerint a 118. az én szobám. - oktatott ki, lazán.
Mérgesen felálltam, és előkapartam a papíromat.
Jobban megnézve, tényleg tévedtem. A 119-essel kevertem. Mérgesen feldobtam magam, és megsimítottam az eddig ferdén álló hajamat.
A borzos ábrázatomon, nagyot vigyorgott, mire én összehúzott szemekkel néztem rám. Egyre csak nevetni kezdett. Morcosan kisétáltam, és a szomszéd szoba felé vettem az irányt.
Elbaktattam az ajtóig, ami vészesen jelezte, ez echte az én helyem. Az elém táruló látvány pedig, biztossá tette. A repedezett fehér fal, a sima fehér ágynemű, a rozzant szekrény társaságában bizonygatták, nem érek annyit, mint a buszsofőr. Elszomorító, de már megszoktam. Végig dolgoztam, mind a 4 évet. Éjjeleken át tartó tanulások, és napokon át tartó házidolgozatok... és ennyi. Nem mintha elismerésre várnék, de ez relatív. Nem azért csináltam, mert akartam volna, vagy szerettem volna, csak unalmamban. Ha már nem kötött le a társasági élet, logikus, hogy a tanulás maradt.
A két ágy, összenyomorodva állt. Ledobtam az egyikre a táskám, ami a rázuhanó súlyra, nagy recsegéssel válaszolt.

Ez a férfi vonz. Nem tudom, még magam sem hogyan, de hív mindene.

-Csak az utolsó két mondatban tudlak felfedezni. - kuncogott Lana.

-Csitt. Tudod, hogy azóta megváltoztam.

-Igen, de gyerünk folytasd!

-Oké...

Szereplők

Felipe Massa (Felipinho)

Cara Delevigne (Car)

Mirlana Delevigne (Lana)

Fernando Alonso

Sebastian Vettel

A többiek, még nem értek ide :/...

Előkatyvasz

Sziasztok!

Belekezdek, egy új blogba, ami Felipe Massa-ról, és Cara Delevingne-ról fog szólni. Ez egy folytatása, még pedig, a második része, a Felemelkedések sorozatnak. Az első részt, ITT olvashatjátok. A kettőneknek semmi köze sincs egymáshoz, tehát nem kell visszaolvasni, hogy megértsd. Nem maradtál le semmiről.

A forma, (szokásom szerint) George R. R. Martin - Trónok harca, és Stephen King - Carrie című könyvei ötvözésével készült.

Hamarosan fel kerül ez első Mellélklet

Jó olvasást!

Fülszöveg:

Felipe Massa, a dicsőség kapuja előtt álló, forma 1-es pilóta. A szezonban egyre jobban vezet, aminek meg is van az eredménye, de egy hirtelen jött baleset, akár derékba is törheti a karrierjét. Eközben, Cara Delevingne is az életére tör, aki egy híres modell. A lány, megunva csillogással teli életét, azon kezd munkálkodni, hogy a sírba vigye Felipinho-t. A mesterkedés visszafelé sül el, és vészesen szerelmes lesz. A sportoló vajon megnyeri a pontversenyt? A szépségnek pedig, sikerül megbékülnie saját érzelmeivel?